Egyszer csak feldereng a szívünkben egy érzés, hogy merre kellene mennünk, merre húz a szívünk, hová is tartunk. De ez az érzés először csak halovány. Inkább egy sejtelem. Közel sem bizonyosság.
Aztán elterelődik a figyelmünk róla, vagy talán lehet ÉSZ-re sem vettük igazán?
Tehát az elménkkel lehet fel sem fogtuk azt a picinyke sejtelmet, mely reményteli, de egyelőre még bátortalan szívünkben felsejlett.
Ha esetleg észre is vettük, lehet elterelődött a figyelmünk róla, vagy megmagyaráztuk magunknak, hogy miért képtelenség annak megvalósulása, amely felé az érzésünk húzna.
Telik múlik az idő, az élet zajlik, és már talán nem is emlékszünk erre az érzésre. De aztán újra feldereng. Most már erősebben. Kicsit egyértelműbben, mint azelőtt. De lehet még mindig nem veszünk róla tudomást, vagy már tudatosan eltereljük róla a figyelmünket, akkora képtelenség. Legalábbis az akkori jelen állapot szerint…
Napok, hetek, hónapok múlnak el, és időről időre újra találkozunk magunkban az érzéssel. Most már nem tagadhatjuk le létezését, de talán még mindig megmagyarázzuk magunknak miért lehetetlen.
Aztán egyszer csak szembejön velünk.
Szembe jön veled az utcán, egy plakáton. A következő beszélgetés témájában. Egy zenében. Egy fotón. Egy előadásban. És már végképp nem tudod letagadni. Valami vonzza benned? Valami felé terel? Vagy mindkettő? Mégis hová vezet ez?
Nem látod az utat. Kétségek gyötörnek. Már lehet annyiszor jött veled szembe, hogy tudod merre kell menned, de nem hiszed el még mindig, hogy lehetséges. Lehetséges neked azt az utat járni, ami elvezet oda, ahol látod és érzed magad? Mert már nem tudod letagadni magadban az érzést és a képet, hogy OTT VAGY. Ott vagy, ahová a szíved vezet? De pontosan hol van az az OTT?
Győzködöd magad érvelsz, és ellenérvelsz. Egyszer mellette, egyszer ellene. Hol ide billen a mérleg, hol pedig oda. Nem látod a kiutat. Káoszban vagy. És egyre jobban feszít ez az érzés belülről, és aztán eldöntöd, hogy cselekszel. Rálépsz az útra, amelyet érzésed szerint járnod kell.
És aztán...?
Aztán történik valami. Szembe jön egy ígéretes szerelem. Egy jobb munkaleletőség. A siker és csillogás esélye. Egy visszautasíthatatlan ajánlat. És a figyelmed máris elterelődött.
Már nem figyelsz szíved csendes hívó szavára, mert a pillanatnyi öröm mámorában lebegsz. Végre azt érzed megérkeztél, oda ahova vágytál. Vagy mégsem?
Kiderül, hogy valami nem jó. Valami nem kerek. Az a szerelem mégsem olyan ígéretes. Az a munka mégsem jobb. A siker reménye mégsem a tied. Az ajánlat, amiről azt gondoltad visszautasíthatatlan, mégsem kecsegtet tovább.
Talán szomorú vagy, vagy azt érzed, hogy mindennek vége. A várt fellendülés és megkönnyebbülés mégsem jött el, ahogy remélted. És felteszed magadnak a kérdést, hogy mit rontottál el? Hol rontottad el? Mit kellett volna másképp csinálni?
Lehet, hogy semmit? Lehet minden úgy volt jó, ahogy megtörtént? Mindennek úgy kellett lennie? Hogy láss? Hogy kinyisd a valóságra a szemed? Hogy meglásd az elfojtott vágyaidból teremtett színház káprázatát?
Hogy talán mégsem azokra a dolgokra vágysz, amikről éveken át mesélted magadnak, hogy jó lesz? Majd akkor, ha…így fog történni, ez fog következni, ezt megkapom, azt elérem…. majd, ha. Az örök ámítás. Egónk csalfa, reménykeltő illúziója.
Vagy talán a szíved csapott be? „Mire hallgassak? A belső hangomra? De, hát hallgattam rá, mégis tévútra vitt…”
Csend.
Nincs válasz. Csak az üresség. Elfogytak a kérdések, mert azt gondolod, nem bízhatsz a válaszokban. Azt gondolod, nem bízhatsz magadban.
De mondd csak, miről gondoltad, hogy te vagy? Az elmédben folyton csapongó gondolatok ezrére? Szíved ezerarcú, folyton változó érzéseire?
Mi van, ha egyik sem te vagy? Vagy mindkettő?
Mi van, ha mindezek, és még annál is több? Valami ezeken túl, és ezeken átívelőn, ezeket magába foglalóan? Korlátlanabbul.
És akkor meglátod. Meglátod önmagad végtelenségét, korlátlan megnyilvánulásának képességét, és el kezded felismerni magad a tetteidben, szavaidban, érzéseidben, és leválnak rólad azok, amik nem te vagy, csak elhitted róluk, hogy azok is te vagy.
Az élet lehámozza rólad a felesleget. Lecsiszolja azt, ami csak rád rakódott az idők során, de valójában nem a lényegi esszenciád.
És erről szól az út. Hogy eljuss a magodhoz, a lényegedhez. Ahhoz, ami a te lényegi esszenciád. A kristály magod, amiről már nincs mit lefaragni, mert AZ TE VAGY.
Az út sokszínűsége, és fáradalmai pedig arra voltak jók, hogy meglásd mi vagy, és mi nem vagy. Különbséget tudj tenni afelől, hogy mi tartozik hozzád, és mi az, aminek nincs helye az életedben.
Mi az a minőség, tulajdonság, szokás, életmód, kapcsolat, helyek, emberek, közösségek, tárgyak, módszerek, amelyek nem a te MAG-od legtisztább megnyilvánulásának adnak teret.
Hogy könnyű-e ez az út? Egyáltalán nem. Megéri-e?
Ha adott a lehetőség, hogy a legtisztább önmagadként élhess, önazonosságban, ami örömet, szeretetet, békét, harmóniát, és boldogságot ad számodra, ez a te egyéni sikered, akkor kérdés lehet az, hogy megéri egyáltalán?
A válasz benned van. Légy bátor meghallani! Mert az igaz válaszok meghallásához bátorság kell. És a helyes kérdés felnyitja benned a kapukat, ahol a saját igaz válaszaidat találod.
Legyen bátorságod megtalálni igaz válaszaidat! Ezt kívánom neked.
Segítség önsimerethez, tudatosodáshoz, lélekébredéshez: Kristályfény Elysium Egyesület és Edukációs Központ
https://kristalyfenyelysium.hu/
